Küldetéstudatunk
A Debreceni Egyetem építészképzésének fontos adottsága a kis létszámú képzés előzményeként adódó műhely jelleg, és a földrajzi elhelyezkedésből következő erősen regionális keret. Iskolánk identitásának lényeges eleme a kontinualista gondolati megközelítésünk. Ez szakmai munkamódszerünk is egyben, amely szerint építészetünkkel küldetésként vállaljuk környezetünk kulturális örökségének ápolását, ezen örökség folyamatosságának fenntartását. Emellett hiszünk az építészet szociális, kulturális indíttatásának jelentőségében. Ezen kulturális célokat a tanszék társadalmi feladatként is magára vállalja, hogy szellemi műhelyként ne csak hallgatóinkhoz szóljon, hanem egyetemvárosunkban a dinamikus fiatal értelmiség erőit össze tudja hozni, ezáltal művészet és kultúraértő közeget teremtsen. (DE-MK Építészmérnöki Tanszék, 2019)
Tanszékünk oktatói 2014 őszén elfeledett értékek után kutatva a leromlott Tímár-ház „szellemjárta” épületében lehetőséget láttak arra, hogy az elhagyatott épületben mind saját hallgatóinak, mind a Debreceni Egyetem szervezeti, mind pedig a város egyéb művészeti iskolái, alkotói csoportjai számára szellemi centrumként szolgáló közösségi alkotóműhely valósuljon meg. (DE-MK Építészmérnöki Tanszék, 2019)
Az épület története
A tímárház épületegyüttesét feltehetően az 1700-as években építették, amelyet az 1930-as években egészítettek ki a szárító épülettel. A komplexum egy tímár mesterséggel foglalkozó család otthonaként és munkatereként funkcionált a II. Világháborúig, azonban az államosítás miatt a család nem folytathatta tovább önálló ipari tevékenységét, így az épület kiüresedett. Debrecen városa, az akkori városi tanács kulturális osztályának kezdeményezésére megvásárolta az épületegyüttest azzal a céllal, hogy annak felújításával emléket állítsanak a tímár mesterségnek. (Virányi, 2017) Az 1990-es években, a szárító épület kivételével felújították a komplexumot, és létrehozták a ma is látogatható történeti kiállításokkal és látványműhelyekkel belakott Tímárház - Kézművesek Házát. (DMK Tímárház-Kézművesek háza, 2022) A szárító épületrészt érintetlenül hagyták, egyedül a jelenleg helyi védelem alatt álló, (az 1990-es években) Filippinyi Gábor által tervezett utcai kerítés számít új elemnek. (Virányi, 2017)
A Szárító műhely létrehozása
Az önkormányzat és az egyetem közös együttműködésének eredményeként az építészmérnöki tanszék kétfordulós hallgatói tervpályázatot bonyolított le, majd a nyertes tervből a szakágakra is kiterjedő kiviteli tervet készített. (DE-MK Építészmérnöki Tanszék, 2019) A pályázat első forduló eredményeként a bírálóbizottság a kisléptékű beavatkozások irányelvét határozta meg követendő példának a megvalósításra fordítható szűkös anyagi keret és a megvalósításába bevonható helyi alkotói közösségek mozgósítása miatt. (DE-MK Építészmérnöki Tanszék, 2016) Ez lehetőséget kínált a kísérletező terveknek, mind anyagbeli, térbeli és szerkezeti tekintetben. A pályázat második fordulóján az első helyezést Falvai Balázs DLA oktató és Szuszik Dóra, Zsirnamenszki Tamás és Zbiskó Éva hallgatók csapata nyerte el. Az adaptációs tervben a beavatkozás mértékét a minimálisra csökkentették, azokon a pontokon kapott „elsősegélyt” az épület, ahol arra szüksége volt. A tervezés során a fő vezérelvek: az épület identitásának és történeti folytonosságának megőrzése, valamint a terek alakíthatósága voltak. A szárító négy műhelyterét ideálisan egészíti ki az épület előtti udvar, amely számtalan használati lehetőséget hordoz magában. A külső tér használatbavétele annak fedésével történik, így állandó jelleggel biztosíthat helyszínit kiállítások, rendezvények, közösségi események számára. (DE-MK Építészmérnöki Tanszék, 2019)
Használat
A 2024 tavaszi félév végi hivatalos átadást követően a nyári szezonban már több eseménynek is teret adott az épület, elindult a használat, folytatódott az alakulás. Ez fog felgyorsulni a további szemeszterekben is, ahol cél, hogy minden gyakorlati kurzus rövidebb-hosszabb időszakokra, de birtokba vehesse a teret: a hallgatók kiszakadhassanak a hagyományos oktatási terekből és szabadabb, kreatívabb téri helyzetben tudjanak dolgozni.
A használatba vett műhelytér egyértelműen értelmezhető az egykori kézműves funkció kortárs átirataként, az építészeti részletmegoldások pedig mélyen gyökereznek a meglévő épület történetében, kontextusában. Az egykoron önmagában nem jelentős, de az adott mesterséghez mégis szorosan kötődő épület egy letűnt korszak egyedüli mementója maradt, amire nem műtárgyként, hanem eredeti funkciójának újraélesztésével kívánunk emlékezni. (Szentirmai, 2024)
